Háborút vesztettünk, de hitet nem

Közzétéve

Nem sikerült győztesen elhagynia a Béke téri stadion centerpályáját a Csepel FC csapatának a 2018-19-es szezon utolsó fordulójában vasárnap. A Sárvár FC elleni  1-1-es döntetlen azt jelentette, hogy a vasi vendégek maradtak a harmadosztályban, a vasgyári klubunk pedig ősztől már csak a Budapest Bajnokságban folytathatja.

Lehetne ez után sok mindent írni ide. Kezdve a közhellyel, hogy nem az utolsó meccsen dőlt el a sorsunk. Folytatva azzal, hogy már a nyáron eldőlt, amikor az előző vezetőedző a csapatunk háromnegyedét magával vitte az új csapatához. Mert tény, hogy ez után voltak olyan pillanatok, amikor az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz-e bármilyen keret, amely ki tud állni a bajnokságban.

De nem erről írunk most. A lényegen ugyanis immár ez, sőt semmi sem változtat: tizenhárom NB III-ban lejátszott szezon után kiesett a harmadik vonalból a Csepel FC felnőtt labdarúgócsapata. Csapás ez a XXI. kerület sportéletére? Nem kérdés. Szégyen a 107 éves múltra visszatekintő kék-piros klubra? Annak játékosaira, stábtagjaira, tulajdonosaira? A válasz: nem, nem és nem.

Szégyen viszont azokra nézve, akik évek óta várták, hogy a négyszeres első osztályú bajnokcsapat évek óta egyre keservesebb körülmények között tengődve, egyre mélyebbre merülve a nincstelenségbe, végül a vonal alá süllyedjen. Ezeket a csepeli szívvel aligha rendelkező embereket nem a Nemzeti Bajnokságtól búcsúzni kényszerülő klub háza táján kell keresni.

A kék-piros szívek persze ettől még érthetően szakadtak meg vasárnap: éppen az utolsó első osztályú csepeli bajnokcsapat 60. évfordulóján esett ki a négyszeres magyar bajnok a negyedosztályba. Ugyanakkor ideje tisztán látni: Csepelen nemhogy az első, vagy másodosztályú, úgynevezett profi labdarúgás, de a harmadosztály anyagi feltételei sem voltak adottak.

Nem a 2018-19-es szezonban, hanem már az előzőben, és az az előttiekben sem. Aki csak egy kicsit is belelát a mai magyar futballvalóságba, a TAO-százmilliók, sőt milliárdok világába, a közpénzekkel kistaffírozott, és a körön kívüli klubok közt tátongó óriásszakadékba, tudja, hogy miről beszélünk. Hogy mekkora összegekből gazdálkodnak harmadosztályú csapatok, milyen pénzekért igazolnak Érdtől Győrig, Ajkától Óbudáig, és így tovább. Hogy milyen létesítményekben készülnek kelettől nyugatig, kivéve a főváros XXI. kerületét, a hazai TAO-tengertől távol hánykolódó, elhagyatott kis szigetet, amelyen valaha remegő lábakkal, az utóbbi években azonban már csupán sajnálattal vegyes tisztelettel léptek pályára az ellenfelek.

Ahol hosszú évek óta “csak” a szívek és a szakmai feltételek adottak. Ezért futballozik ma is közel kétszáz kerületi lány és fiú szakavatott és a kék-piros színek mellett elkötelezett edzők iránymutatásait követve, valódi tehetségek tucatjait kinevelve, valódi közösséget alkotva. Amitől független viszont, hogy a minimálisnál alacsonyabb költségvetéssel évek óta egyre kilátástalanabb küzdelem volt a felnőtt gárda harmadik vonalban tartása.

A kerületi felnőtt labdarúgást 2006-ban szó szerint a semmiből, és tegyük hozzá: önerőből feltámasztó, és azóta is nevetségesen kevés pénzből fenntartó Csepel FC Kft. tulajdonosainak konkrétan köszönet jár, hogy közel másfél évtizeden át a lelkesedésükkel, sőt a lelkükkel próbálták pótolni a futballhoz mindenhol szükséges, ám a XXI. kerületben hiányzó pénzt. Hogy amijük volt, azt az utolsó fillérig beletették a felnőtt és utánpótláscsapatokba, a városvezetés által magára hagyott létesítmények fenntartásába, valamint a csepeli futballhagyományok ápolásába.

Ezért, illetve a vasárnapi kiesésért nem kiátkozni kell a Csepel FC-t, hanem köszönetet mondani A Család tagjainak. Legyen az játékos, edző, tulajdonos, vagy egyszerű szigetországi szurkoló, aki az elmúlt másfél évtizedben hétről-hétre hazaadott annyit, amennyit tudott, és aki  egyesekkel ellentétben nem ellenfélnek, sőt ellenségnek nézte a csapatot.

Akik ezt az utóbbi félmondatot magukra veszik, jól teszik. Azt is jól tennék, ha szégyellnék magukat, amiért a rájuk ruházott hatalom birtokában, azzal felelősen bánva nemhogy segítették volna a kék-piros klubot, a XXI. kerület sportmúltjához méltó működésnek legalább a minimális anyagi feltételeit biztosítva, de kilenc éve a piti kis politikai bosszúvágyuknak engedve ott tettek keresztbe a legnagyobb múltú csepeli csapatnak, ahol csak tudtak.

Persze sejtjük, hogy ők a fentieket sem magukra, hanem félvállról fogják venni. Éppúgy, ahogy a csepeli futball-legendák emlékének ápolásában is pusztán a látványos szoborállításig jutottak, a nagy segítségben meg például egészen odáig mentek, hogy a hétköznapokra kibérelték a Béke téri centerpályát, nehogy a Csepel FC felnőttcsapatának tagjai ott edzeni, készülni tudjanak…

Sebaj. Voltunk már lejjebb is. Például 2001 és 2006 között. Amikor nem voltunk. Jövőre meg majd teszünk egy BKV-bérletet is a szezonbérletünk mellé. Mert lehet, hogy a vasárnapi csatát, s vele a háborút elvesztettük, de a hitet nem. Hogy egyszer újra bajnokok leszünk. Előbb a budapesti, végül a Nemzeti Bajnokság első osztályában.

(Fotók: Facebook/Csepel FC szimpatizánsai)